Kaptam egy jó témát imádott barátnőmtől, Ibolyától. ÉKSZEREK.
Összefügg a Divattal amiről már írtam pár sort, amihez most vissza is kanyarodnék pár gondolat erejéig – elmesélve saját történetem – mielőtt úgy igazán belecsapnék! (Cristina Cordula francia műsorai óta úgyis divatszakértővé avanzsáltam, Lakatos Márk elbújhatna mögöttem… mondjuk inkább a magasságom miatt, egyébként minden tiszteletem neki…)
Sokáig baromi fiús voltam, mindent megtettem…, hogy elrejtsek minden jelet, amitől formailag egy lányra emlékeztettem. Volt néhány, de legalább kettő: valószínűleg kicsit szégyelltem a magasságomat, amivel mindig kitűntem, talán a hosszú karjaimat (E.T – Hooome), és talán még azt is, hogy viszonylag hamar formásodni kezdtem. Ez alól csak a vándortáborok és a lovas tábor jelentettek kivételt, no meg a két külföldi nyaralás, ahova 12 évesen szülői felügyelet nélkül mentem. Ott azért már felvettem a kor szellemében a forrónadrágot has pólóval, a kantáros rövidnadrágomat és olykor a pörgős szoknyámat is! A divat iránti érdeklődésem úgy 16-18 éves korom körül kezdett ébredezni, ahogy a nőiségem is egyre inkább teret nyert. Divat ? Valljuk be, ez az én számból elég viccesen hangzik. Nos, mondjuk úgy, hogy utána már a plázákból is vásároltam ruhaneműket, nemcsak túlméretezett zsenília kardigánokat a nagybani piacról… A Mekiben végiggürcölt egy hónap fizetéséből vettem egy Indiana farmert és két Devergó pólót, ez volt a shoppingjaim csúcspontja. Még mindig a fiús vonal dívott, de legalább a cuccok már márkásabbak voltak. A középiskolában aztán megkezdődött a halász- és szaténnadrágok, a pántos topok, miniszoknyák és főként a házibulik időszaka (akkora már lecsengtek a Boney M-re és az Abbára hajazó színpompás latex gatyák, az én esetemben fehér textilcipővel), amikor a buli előtt a wc-ben festettük és készítettük egymás haját a lányokkal, hogy minél atomabban fessünk a nagyszabású techno partyjainkon, ahol a srácok voltak a dj-k és még sokszor kazettás magnóról ment a zene és féltégla Nokia telefon lapult a kis táskámban. Más nem is fért bele, csak az… a félkilós telefon. A trendibb lányoknak volt csótányroppantós platformcipője is, én sosem vágytam ilyesmire, amúgy is elég magas voltam (180 cm), nem kellett még hozzátoldani egy ormótlan holdjáróval. Ellenben lett egy gyönyörű pántos topogóm, járni ugyan nem tudtam a cipőbe, de egy falnak támasztva egész jól szexis volt az 1 méter 10 centiméteres lábam a miniszoknyában vagy a trapéznadrágos bézs kosztümömben! Akkoriban mindenki egymás ruháit hordta, volt, hogy mindenki az én felsőmben feszített, mint a pók a lucernásban egy Nógrádmegyeri kiruccanás során, de nem bántam, mindig szívesen kölcsönadtam mindenemet. Igen belterjes volt az ismerkedési morálunk, mindenki járt mindenkivel, vagy a mindenki legjobb haverjával. Egyszerű volt az élet, semmi netes ismerkedés vagy flincflanc… de erről majd később írok, vándoroljunk el az ékszerekhez…
Kinek miért fontosak az ékszerek?
Miért hordjuk őket ? Jelképek, díszek vagy emlékek ? Kiderül Rita írásából neki mit jelentenek, kommentben szívesen veszem a saját meglátásotokat :
Az első ékszer, amit életemben kaptam, szerintem az a piros bőrszíjas óra volt, amit még apukám ajándékozott nekem kiskoromban. Felhúzatós volt, és egy kis manó volt a számlapján, és máig féltve őrzöm, mint valami kincset, bár már a fél csuklómat nem érné szerintem körbe. Kislányka voltam.
Aztán lehetettem vagy tíz éves, mikor drága nagymamám a halála előtt nem sokkal meglepett egy nyaklánccal. A mai napig összeszorul a szívem, ha rá gondolok! Hogy miért ? …mert egy olyan húrt pendített meg bennem, ami máig az ars poeticám, én vagyok, igazából, mélyen, az Esszenciám. Nem tudom, honnan tudta, véletlen volt, vagy talán valóban ismert. Sosem derül ki. Mi volt a medálon? 3 szimbólum… Hit, Remény, Szeretet E három. Mind közül nekem a legerősebb a…
Utána valamikor lett egy iszonyatosan menő kwartz órám, rózsaszín cicás előlappal, amit ha kinyitottál, zenélni kezdett. Csak az időt mutatta egy sorban (ha merülni kezdett, egy kisszéket 8-as helyett) és nótázott, ennyire volt képes, de szerintem a ‘Hello Kitty’ simán elbújhatott volna mögötte.
Emlékszem, egyszer elmentünk egy hatalmas piacra apukámmal (úgy látszik, ez valami családi fétis volt nálunk, piacra járni), és kaptam egy csodálatos fekete ékszerdobozt. Forgós ballerina nem volt benne, viszont a fekete fénylő felületeken aranyveretes díszítések voltak, és ha felnyitottad, megszólalt a muzsika. Mikor elromlott, hetekig próbáltam megszerelni, annyira szerettem. Abba tettem aztán a kincseimet.
A vándortáborokban jellemzően bőrből készült kézműves dolgokat aggattam magamra, de volt, hogy fából készült ékszereket is beszereztem, akkoriban nagyon trendi volt az ilyesmi.
Aranyat ajándékozni mindig dívott, minden különleges alkalomra kaptam valami aranygyűrűt vagy szívecskés aranyfülit, amit aztán szépen beraktam a szekrénybe és aztán sosem hordtam. Csodaszép ékszerszettjeim voltak, de nem igazán volt hova felvennem őket. Az első igazán értékes ékszeremet, amit még szerettem is, egy csináltatott fehérarany karkötőt a ballagásomra kaptam, de nemsokkal később aztán az is a szekrényben végezte.
Az Első Nagy Szerelmem egy drága titán órát ajándékozott nekem, amely napfénnyel töltődött. Mivel elég ritka volt a vakító napfény, pláne suliban vagy munkahelyen, folyton lemerült, és anyu órákig lámpa alatt ‘napoztatta’, hogy működjön. Vicces volt. (Az Elmű biztos örült.) Akkoriban indult el az ‘Avon’ őrület, úgyhogy mindenféle ékszerszettet beszerváltam én is a katalógusból, kész kollekcióm volt. Nyaralásokon meg öszes kagylós nyavalyát megvettem, úgyhogy ez is ki lett pipálva.
Egyik nyáron meglátogatott minket Helen Budapesten, az amerikai nagynéném, és elmentünk a Gellért fürdőbe.
Mikor kint jártam náluk tizennyolc éves koromban, már akkor nekem ajándékozott néhány bizsut, kerámia kitűzőt. Csupaszív ember volt mindig is. Szóval mikor Budapestre jött, elmentünk a Gellért fürdőbe. Ültünk a medencében, és észrevettem, hogy rajta marad a gyűrűje. Mondtam is neki, hogy a termálvíz nem tesz jót az ékszereknek. Azt mondta, ne aggódjak, mert a gyűrű arany, a kövek pedig gyémántok és rubin. Akkor rámnézett és megkérdezte : Tetszik ? Tessék, a tied, én már úgyis csak ritkán hordom. Nyilván nem akartam elfogadni, hirtelen azt sem tudtam, hova legyek meglepetésemben, de végül csak ráhúzta az ujjamra és azóta is megvan, bár gyémántokat viszonylag ritkán veszek fel… (ma mikor írtam a cikket, felvettem pár órára !)
Ezt követően szinte minden utazásomon vettem valamilyen különleges ékszert szuvenírként. Egyiptomban a nevemet kiadó hieroglifás nyakláncot, Marokkóban karkötőt, Amerikában a hajón tanzanitos gyémántgyűrűt és ékszerszettet, Peruban jádeköves medált, gyűrűt és fülbevalót, Barcelonából pedig egy Gaudi fülbevalót.
Mikor Franciaországba költöztem, a tunéziai párom, Lotfi, mindig meglepett valamivel, mikor hazajött Tunéziából. Van Aysha kezes nyakláncom, fülbevalóm, még esküvői ékszerszettem is Mekkából, ahova a szülei utaztak zarándoklatra. Minden nap hordok valamit magamon, egy szép pár fülbevalót, vagy a csuklómon karkötőket, ezektől érzem magamat teljesnek. Folyt. köv. MAKARON
