Mon Laferte neve őszintén szólva szerintem nem sokat mond Európában. A chilei énekesnő az indipop-indirock területén vált népszerűvé főként Latin-Amerikában. Az egyik legismertebb száma, az Amarrame pedig egy Juanes-sel közös duet (Juanes neve a Camisa Negra kapcsán csenghet ismerősen, az unalomig játszották anno a rádiók, az volt a retro Despasito véleményem szerint). Amarrame körülbelül annyit tesz, hogy kötözz meg – átvitt értelemben ’kapj el és szoríts magadhoz, ne hagyj elfutni, mert hozzád akarok tartozni’. Hozzáteszem, nagyon eredeti a videoklipje, érdemes megnézni.
Köztudottan imádom a latin zenéket (autóban, otthon, melóhelyen, utazáskor is nonstop szól), de bevallom, gőzöm nem volt arról, ki az az Mon Lafarte, egészen addig, míg a párom nem kezdte el nekem küldözgetni a dalait. A párom zenész, én pedig táncolok, ez volt valahogy a közös nyelvrendszerünk. Mi dalokban vallottunk szerelmet egymásnak – ez nagyban segítette is a kommunikációt egymás között, mivel eleinte a francia nyelv használata nem ment 100 százalékosan olajozottan! A különbség csak annyi volt, hogy ő a zenék java részét le is játszotta nekem gitáron, ezzel szemben én folyton táncos videókat lőttem át neki, az ő legnagyobb örömére?
Mikor átküldte a Fumame címűt és elkezdtem lefordítani, hát… öhm, eléggé elvörösödtem (pláne, hogy nem volt a stílusa írásban ilyen témákat feszegetni), mivel Mon Laferte egyik jellegzetessége, hogy igen szókimondó. A másik, hogy nagyon jó érdes, búgó hangja van, a harmadik pedig, hogy igényes a zene. Az egyik legfontosabb, hogy mindezek mellett semmihez nem hasonlítható. Ha valakit mégis mondanom kéne, akkor Gwen Stefani – Caro Emerald keverékeként festeném le, vagy talán még Amy Winehouse-t. Vagesz (vagány), érzéki és cuki egyben. Mint valami pin-up figura.
Visszakanyarodva a témához, jó néhány koncertmeglepetést szerveztem a páromnak az idén, és ezek egyike Mon Laferte volt Párizsban. A legszebb az volt a dologban, hogy neki szántam meglepetést, és a végén főként én lepődtem meg.
Hogy miért? Mert bár halvány lila gőzöm nem volt a számok szövegéről, hallomásból is ismertem néhányat belőlük, de életem egyik koncertje kerekedett az estéből.
Lássuk, mi kellett hozzá:
- Egy bohém helyszín, homokkal a lábad alatt (cipő élből lerúg), mert hát mégis csak Glazart Plage a hely neve és persze nyár.
- Viszonylag kevés ember, hogy ne kelljen szardíniaként feszengeni, mint anno a Maluma vagy a Daddy Yankee koncerten ugyanitt Párizsban. Gondolhatnánk, hogy szegény énekesnő, ez neki nem túl jó, hiszen kevés jegyet adtak el. Nem tudom, erről mi a véleménye, de amennyit megértettem, hogy ő valóban egy szűk célközönségre fókuszál, művész, nem elsősorban népszerű szeretne lenni, hanem átadni valamit a dalaival. Ez nagyon érdekes felismerés volt. Gyanítom, ilyen szempontból akár az alternatív kategóriába is sorolhatnánk őt, viszont ennek ellentételezéseként ott volt a nem túl sok tagból álló zenekara, gitárral, basszussal, dobbal, szintivel és fúvóssal.
- Ebből következik a 3. pont, nekem egy jó koncertélmény (ezek 80 százaléka latin zene) azzal kezdődik, hogy élő zene. Nem playback és nem félplayback.
- Hűsítő nedü! Őszintén szólva a Mojito-juk pocsék volt, viszont a kedvemért csináltak Monaco-t (gyümölcsszirupos sör), a párom is talált neki tetsző frissen csapoltat. Mivel viszonylag ritkán járunk el és nem iszunk sokat, kevés ital is a fejünkbe száll, pláne kellemesen tűző napon (a koncert 19 óra után kezdődött, de szikrázó napsütés volt majdnem 20-21 óráig). Ez úgy szintén megadta az alaphangot (nem mintha amúgy nagyon karót nyeltek lennénk).
- Bulizni akaró társaság. Nem létszükséglet, mert én például bárhol tudok jót bulizni, és ilyenkor pont teszek rá ki mit gondol (a franciák néha felvont szemöldökkel nézik, milyen felszabadultan táncolunk, aztán pedig nekiállnak minket videózni). Viszont sokkal jobb olyan közegben mulatni, ahol az emberek nyitottak, elfogadóak és együtt rezdülnek a zenére. No, ez a koncert vastagon ilyen volt. Azon túl, hogy az indipop-rock nagyon népszerű a melegek körében és rengeteg meleg pár érkezett a koncertre, a közönség másik felét (volt közös halmaz is nyilván) a ’latinók’ tették ki. Ők kifejezetten nyitottak is és tudnak/szeretnek/mernek bulizni.
Voltak itt Chiléből, Mexikóból, Kolumbiából, Bolíviából (Franciaországból) és szerintem szerény személyem egyedül Kelet-Európából (kivéve talán egy meleg párt, akik gyanúsan orosz akcentussal beszéltek).
Ennek megfelelően a France 24 meg is állított minket a koncert előtt, és életem első interjúját sikerült ’leadnom’.
Az este hátralévő részében olyan jól mulattunk, mintha valami trópusi nyaraláson lennénk, mezítlábasan a homokban, pálmafák, koktél és jó zene. Ez azért volt különben bájos, mert a Glazart környéke tipikus lerobbant drogtanya (a párizsi 19. kerület rosszabbik része), távolról sem emlékeztet valami napsütötte paradicsomra. De hát a zene mindenható, meg a sör is, így gyorsan elfelejtettük. Végigtáncoltam a koncertet.
A koncert végén jött egy latin Dj, szuperül nyomta, volt cumbia, salsa, bolero zene.
Egyszóval jó kis este volt. Jó hangulat, nyitott és felszabadult közönség, élő zene. Az ilyen pillanatokban érzi azt az ember, hogy ’igen, Élek’.
MAKAI RITA
A kép forrása: Pinterest
