16-17 éves lehettem, mikor a Szex és New York sorozatra rákattantam és követni kezdtem a négy őrült bige kalandjait.
Akkoriban a lepedő akrobatika tudománya, a shoppingolás élvezete és a nagyvárosi élet pezsgő világa még nem igazán vonzott, ott volt még a tojáshéj a fenekemen. A sorozatot főleg azért néztem, mert imádtam Amerikát és mindig is szerettem írni, a szabadszájúság pedig sohasem zavart, így a nyersen őszinte újságíró pikáns kalandjain ke… kicsit én is felnőttnek éreztem magam. Az pedig, hogy a sorozat által a szingli nők kis reményhez jutottak, hogy végső soron ők is normális emberek, nagyon szimpatikus volt, mivel a szüleim elváltak és láttam, hogy egy egyedülálló nő is képes boldogulni az élet szövevényes útvesztőjében.
„A zen oktatóm azt is mondta, hogy az igazi boldogsághoz vezető egyetlen út az, ha a pillanatban élsz, és nem aggódsz a jövő miatt. Mondanom sem kell, hogy szegényen és magányosan halt meg.” (idézet a sorozatból)
Carrie Bradshaw-val ellentétben én soha, de soha nem akartam nagyvárosban, még Párizsban sem élni. A természet közelségét szeretem és nem sok dolog áll távolabb tőlem, mint a város robaja, a rohanó tömeg, amely már-már pánikrohamot tud okozni nálam, ezért ezt már Budapesten is rendre igyekeztem elkerülni: nem jártam el szinte sehova esténként, kintebb költöztem. Budapest egy majdnem 3 milliós település, nem pedig egy közel 10 milliós, mint Ile-de-France.
Az élet mégis úgy hozta, hogy itt találtam meg a szerelmet, pont mikor nem is kerestem (általában így hozza az élet), és majdnem egy év távkapcsolat után összepakoltam, és a one-way ticketemmel (one way ticket, one way ticket, sállálá) felszálltam a Párizsba tartó gépre… Folyt.köv. MAKARON
