A múltkori cikkem után sokan megijedtek, mi lelt engem… engem, aki mindig pozitív és bizakodó vagyok, miért írtam a depressziról. Pedig csak azt szerettem volna megmutatni, hogy ’a törpök élete nemcsak játék és mese’, nem szégyen bevallani a gyengeségeinket sem, pontosan azért, hogy a problémákat felismerve képesek legyünk újjáépíteni magunkat és új irányokba elindulni. Rengeteg változás állt be az életemben, munka, párkapcsolat és ezzel együtt az egészség terén, ami azt hozta magával, hogy régi mély felismerések ébredtek fe újra bennem, és újakat is kaptam.Újra elkezdtem motivációs videókat nézni, sok ember inspirált, és arra serkentett, hogy átadjam a régen tanultakat mások javát is szolgálva.
Döntések
A legnehezebb döntés az életünkben, amivel szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy feladjunk-e valamit és elsétáljunk, vagy még keményebben próbálkozzunk és kitartsunk. Ez a felvetés érvényes a munkára, a párkapcsolatokra és minden emberi, baráti kapcsolatra, amely az életünkbe érkezik.
Néhány évvel ezelőtt az egyik legelső önismeret-fejlesztési órámon feltettem a jolly joker kérdést a meditációs barátomnak, hogy vajon honnan lehet tudni, hogy egy kapcsolat a végéhez ért és fel kell adni, vagy még tovább kell küzdeni érte. A kérdés azért merült fel bennem, mert a meditációval, az önismeretfejlesztéssel és a tudatossággal olyan szintekre érhetünk el, amikor már szinte mindent el tudunk viselni, mert a külső tényezők nem befolyásolják a belső nyugalmunkat, megtanuljuk kezelni a konfliktushelyzetetket és a szenvedést.
Két dolgot válaszolt:
- Lehetünk roppant tudatosak egy szibériai szénbányában is, de nem jobb mégis Hawaii-on?
- Ez persze vicc, de benne volt a lényeg. Nem kell pusztán azért eltűrni egy élethelyzetet, mert képesek vagyunk kezelni azt. E. Tolle szerint három opció létezik a konfliktushelyzetek kezelésére: szívedből elfogadod, változtatsz rajta vagy kilépsz belőle. Ebből indult ki a válasz második része:
- Ha egy kapcsolatban már tényleg mindent megtettél, ha tiszta a szíved és a lelkiismereted (nem érdemes hazudni magunknak ezzel kapcsolatban, őszintén a szívünkbe kell nézni, vajon valóban mindent elkövettünk vagy van még valami, amit megtehetünk), és még mindig nem működik, akkor ki kell lépni belőle. Akkoriban azt gondoltam, értem mindezt, de valójában az utolsó párkapcsolatom mutatta meg, mit is jelent ez valójában: többet tettem, mint ami emberileg lehetséges, tiszta szívvvel, viszonzást nem várva, a szívem nyugodt volt, a lelkem tiszta, jó értelemben kiüresedtem, és még mindig nem változott semmi. Így hát lépnem kellett, magam miatt. Már nem szolgált minket a kapcsolatunk, sokáig csak csapkodtunk, mint a héják az avaron Ady versében, egymást megsebezve, majd szépen lassan el kellett fogadni, nincsen tovább.
A változás
Azoban a változás nem feltétlenül rossz, mégha szenvedéssel is jár: ki kell lépnünk a megszokott konfortzónánkból ismeretlen, veszélyesnek tűnő terepekre, el kell engendünk embereket, akik az életünk fontos részei voltak.
A változás az élet része, sőt az élet maga a változás. Ha nincsenek fentek és lentek, ha nem változnak az évszakok és nem váltja a tavasz a telet , minden ugyanolyan mindig, akkor egyrészt nem tudjuk értékelni a jó dolgokat az életben, a napsütést, az ősz színeit, másrészt pedig nem is élünk igazán, csupán túléljük az életet. Aki a változás természetét nem fogadja el, nagyon sokat fog szenvedni, mert minden múlandó, a boldogság és a szenvedés is.
Ha viszont elfogadjuk, hogy sok ember csupán átutazó az életünkben, akkor könnyebb feldolgozni ezt. Mert semmi nem történik véletlenül, sok szereplő a színdarabban csupán azért tűnik fel, hogy átadjon valamiféle tudást, tanítson nekünk valamit, aztán továbbhalad.
Nekem is sok ilyen ember volt az életemben, földreszállt (őr)angyalok, önjelölt mentorok, akik jókor adtak jó válaszokat (vagy inkább kérdéseket), könyveket, zenéket a kezembe, mert segíteni akartak, mert el akartak indítani azon az úton, amelyet be kellett járnom ahhoz, hogy most ide érkezzek: arra a pontra, amikor azt érezhetem, teljes az életem. Szolgálok és elfogadok, szeretetet adok és kapok, része vagyok a körforgásnak, a ‘flow’-nak. Mert sokszor azért kapunk egy-egy tudásmagot a kezünkbe, hogy azt magunkban elültetve és kinevelve később másoknak is átadhassuk a gyümölcsét. Semmi nem történik ok nélkül az életünkben, csak lehet, hogy még nem látjuk ezt. A változás mindig helyet csinál valami újnak, talán valami jobbnak. És idővel összeáll majd a kép is, a kirakós darabjai a helyükre illeszkednek, csak hátra kell lépnünk egyet, hogy egyben lássuk a teljes egészet.
Válaszutak
Mikor az ember élete válaszút elé érkezik, csak rajta múlik, mivé transzformálja a változást: lehetőséggé vagy töréssé; főnixmadárként átalakul és felemelkedik, vagy elég a tűzben és hamuvá válik. A nehézségek pozitív változássá transzformálásához azonban rengeteg belső energia szükségeltetik, és pontosan akkor, amikor ebből talán a legkevesebb van. De ha képesek vagyunk felállni az ilyen helyzetekből, akkor olyannyira megerősödünk, hogy bármivel szembenézünk.
’Nem tudták, hogy lehetetlen, és megcsinálták’ – Mark Twain.
Van egy régi mondás: ’néha, mikor padlóra kerülsz, csak feküdj nyugodtan, és reméld, hogy senki nem gázol keresztül rajtad (bízz a gondviselésben, míg kitisztul a kép). Ha ez nem történik meg és elég sokáig fekszel ott, ügyelve, hogy nyugodtan maradj, lassan lélegezz, Isten felemel majd és lélekgyógyászatot végez rajtad.’
Jelek
Ez persze sarkítás, de néha érdemes időt adni magunknak, hogy belül elcsendesedjünk (ez persze nem azt jelenti, hogy hónapokig vegetálunk), azért, hogy világossá váljanak a dolgok, hogy kapcsolódni tudjunk magunkhoz és új prioritásokra leljünk az életünkben, és sokszor annak érdekében is, hogy váratlan jeleket kapjunk az élettől, amelyek megmutatják a helyes irányt. Az egyetlen titok, hogy saját erőnkből összerakva magunkat nyitottnak kell lennünk arra, hogy észrevegyük ezeket a jeleket.
A jelek megmutatják, hogy jó úton haladunk, ezért nagyon figyelni kell rájuk.
Nemrégiben megtörtént az az életemben, hogy direkt nem akartam meglátni ezekt a jeleket, még a tagadás fázisában voltam, és még magamnak sem akartam bevallani, hogy valami megváltozott, el kell engednem, és ezzel helyet csinálnom az újnak, a jónak az életemben. De a sorsszerűséget, a végzetet nem lehet kikerülni, bármennyire is igyekszünk, mert szenvedés lesz a vége és ez senki javát nem szolgálja. Így aztán végül engedtem, hogy kinyíljon a szemem. Csernus Imre írta egyszer, hogy a változás épp olyan fájdalmas, mint hosszú sötétség után újra kinyitni a szemünket: eleinte nagyon bántja az éles, szúrós fény, de muszáj beengednünk a világosságot, hogy aztán tisztán láthassunk. Vagy mikor leveszik a gipszet a lábunkról, amely a hónapok során meggyengült, és először ráállunk. Pontosan ilyen érzés, de meg kell tennünk az első lépésket és megerősítenünk magunkat.
Ha engedjük beáramlani a jó dolgokat, a jeleket az életünkbe, előbb-utóbb beindul a vonzás törvénye is, bármekkor klisé is ez, de igaz: a jó jót vonz. Mindez azért történik, mert az örömmel, a boldogsággal megváltozik a kisugárzásunk, a gondolataink pozitív dolgok körül forognak, és ez azt eredményezi, hogy hirtelen pozitív emberek kezdenek körülvenni minket, váratlan szerencsés események történnek, új lehetőségek érkeznek és ajtók nyílnak meg előttünk (’Ha Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot’).
Ha valamin töprengek, szembejön egy motivációs videó, ha valami dolgozik bennem, épp abban a témában látok meg valamit percekkel később (tegnap például a vallásról és a kereszténységről gondolkoztam, és abban a pillanatban a kedvenc énekesem élőben jelentkezett be ebben a témában. De ugyanez történt, mikor a mentorokról és a tudatosságról filozofáltam, és abban a pillanatban pontosan ugyanerről posztolt valamit a kedvenc motivációs trénerem). Persze, lehet mondani, hogy rááll a szemem, de ez nem így van, mert ennyi ’véletlen’ nem létezik. Az én életem pedig különösképpen arról szól, hogy a nyitott, gyermekien rácsodálkozó természetem miatt mindig váratlan meglepetések érnek, egy-egy csodás esemény, mély beszélgetés, kapcsolódás.
Hála
Azonban az nem elég, hogy engedjük a változást, nagyon fontos az is, hogy hálát adjunk azért, amink van. A hálá érzése ugyanis felerősíti a jó dolgok beáramlását, öröm járja át a lelkünket. Ha szívből megelégszünk azzal, amink van, de egyúttal vizualizáljuk azt is, amit szeretnénk, akkor nem lesznek korlátok.
Volt egy nagyon érdekes beszélgetésem a tegnapi nap folyamán erről. A lényege az volt, hogy vajon ha elfogadjuk, hogy elég jók vagyunk valamiben, vagyis ha ’megelégszünk azzal, amink van’, az nem gátol meg minket a további fejlődésben?
A megelégedettség érzése vajon elkényelmesít minket annyira, hogy ne akarjunk előrehaladni?
A válaszom az volt, hogy nem, ellenkezőleg, plusz erőt ad, ha megtanuljuk jól használni azt.
Így olyan dolgot tettem, amit talán még soha életemben: bementem egy katolikus templomba, amelyet a ’véletlen’ pont az utamba sodort, és hálát adtam mindazért, amim van. Még le voltam gyengülve a betegségtől, küzdelmes időszak volt a hátam mögött, de megköszöntem, hogy megvan mindenem: két kezem, két lábam, tető a fejem felett, van egy szerető családom és barátaim, és lapul némi apró a zsebemben. Szerencsésebb vagyok, mint az emberek 90 százaléka a világban, akiknek mindez nincsen meg.
A hála nem azt jelenti, hogy nem ismerjük be, hogy többre is képesek vagyunk, csupán azt, hogy pillanatnyilag megelégszünk azzal, amink van, hálát adunk érte, és a továbbiakban mindent megteszünk azért, hogy jobbak lehessünk. Megtanít minket az igazán fontos dolgokra fókuszálni.
A gondviselés
Értettem a felvetést, évekkel ezelőtt nekem is hasonló dilemmát okozott az, hogy a vallással kapcsolatban megértsem: ha elfogadjuk, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat a gondviselésre, az vajon nem kényelmesít el bennünket annyira, hogy csupán feltesszük a kezünket, nekünk semmit nem kell tennünk a sorsunk formálásának érdekében, csupán engedjük magunkat sodródni az árral? Seneca mondta: ’Egyetlen szél sem kedvez a cél nélküli hajónak.’
Tulajdonképpen most jöttem rá, az adott személy kérdésenek tükrében, hogy rábízni magunkat a jósorsa nem azt jelenti, hogy semmit nem teszünk, (dehogy, hiszen mindent meg kell tennünk azért, hogy jobb emberek legyünk), csupán annyit tesz, hogy elfogadjuk azt, bárhogyan is alakul.
Szerintem ez mindennek a titka, a változás elfogadása. Mert ez kettős dolog: noha a végzetünk, az utunk a sors könyvében már jó előre meg van írva (makhtub, karma, isteni gondviselés, kinek mi tetszik), folyamatosan tennünk kell azért, hogy haladjunk előre, hogy fejlődjünk, és csupán rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e az utunk során kínálkozó lehetőségeket ennek megvalósításához.
Hinni kell a gondviselésben, de hinnünk kell magunkban is, hogy elegek vagyunk és képesek vagyunk jót cselekedni és a legjobbat kihozni magunkból. Mert a csodák léteznek, mi magunk vagyunk a csoda: Audrey Hepburn mondta: “Nothing is impossible, the word itself says ‘I’m possible’!”
Magyarul ‘Semmi sem lehetetlen, hiszen a szó magában foglalja ‘Lehetséges vagyok’.
Makaron
