A barátaim szerint olyan vagyok, mint egy csillámf*láma-unikornis, aki kis szivárványszerű felhőket fingadoz az égbe, mivel annyira pozitív a hozzáállásom az esetek túlnyomó részében (és nem elhanyagolható tény az sem, hogy jó adag – szarkasztikus- humorral lettem megáldva, ami sokszor átsegít a nehéz helyzeteken). Sokan emiatt azt is hihetik, engem nem érintenek a világ problémái, mindig szerencsém van, vagy mi a szösz.
Pedig nem. Csak a rosszból is igyekszem a legjobbat kihozni és örülni az apró jó dolgoknak az életben.
Pontosan azért, mert rengeteg helyen jártam már a világban, és pontosan tudom, milyen szemtelenül szerencsés vagyok, hogy biztonságban élhetek, van mit ennem és van fedél a fejem felett és ruhám, amit felvegyek (ebből még túl sok is). A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Az élet megtanított arra, hogy megbecsüljek mindent. Néha a könnyeinken át is mosolyognunk kell. Még akkor is, ha éppen most el van törve a lábam, még akkor is, ha volt, hogy kirúgtak a munkahelyemről vagy hogy 5-6 év után szakítottunk a párommal, vagy esetleg mikor hatalmasat csalódtam hozzám közeli emberekben. Szívesen kihagytam volna egyik-másik rossz tapasztalatot az életemből, de talán mégsem, mert ezeknek köszönhetem azt, ahol most vagyok. Mindennek oka van.
Azt vallom, ha az életben valami szerencse ér, azt meg kell osztani másokkal, ezzel is visszajuttatva energiát az univerzum karmikus körforgásába.
Ha új munkahelyem van vagy elérek egy célt, amelyen már régóta dolgozom, olyankor mindig több pénzt adok a szegényeknek, többet segítek másoknak a mindennapokban, vagy pl. ahogy most szombaton tettem életemben először, elmegyek vért adni.
Hiszek a jóságban, az emberségben és a jó karmában. Hiszek abban, hogy hálát kell adnunk azért, amink van. Sokszor én is elfeledkezem erről, de olyankor mindig jön egy jel, egy ember, akinek nehezebb a sorsa, és mégis képes mosolyogni, a nehézségek ellenére is, és ennek köszönhetően mindig rájövök, milyen szerencsés is vagyok valójában.
Hálásnak kell lennünk még a szenvedésért is, hiszen ez tanít meg minket arra, hogy haladjunk előre és soha ne adjuk fel a hitünket és az életkedvünket.
Mostanában tőlem szokatlan módon többször bementem a templomba, gyertyát gyújtani és megköszönni mindazt, amim van és ami még rám vár, és kérve Istent arra, hogy ha elég erősnek ítél meg egy-egy feladatra, kérem, hogy adja meg a lehetőséget arra, hogy bizonyíthassak. Megadta.
Ezen örömteli esemény kapcsán kezdtem el ismételten gondolkodni a váradáson, mikor is hazafelé menet pont szembejött velem egy plakát, amelyen éppen mellettem szerveztek vérvételt. A gondolatnak teremtő ereje van. Ezt is jelnek vettem, és végre, rászántam magam arra, hogy elmenjek (félek a tűtől, nem szeretem látni, ahogy vénámba szúrjak. Ehhez kapcsolódó vicces sztori, hogy egyszer az SZTK-ban vettek tőlem vért, nem bírtam nézni, ezért elfordítottam a fejem. Találjátok ki, mi volt a falon… hát nem tükör?!?! 🙂 ).
A legjobb pillanat volt egyébként a véradásra, mert épp nem voltam beteg, és nem utaztam semmilyen trópusi országba az elmúlt 4 hónapban, a magánéletem sem mondható éppen viharosnak (legalábbis a vérvétel apropójából érdekes szempontból nem ?) – a feltételekről érdemes egyébként előzetesen tájékozódni.
Amennyire tartottam egyébként a lecsapolástól, annyira kellemes meglepetés ért. Egy iskola aulájában rendezték meg nem messze tőlem, volt enni-innivaló, még egy gitáros énekesnőt is meghívtak, aki élőzenével szórakoztatott, nem is akárhogyan. Különleges élmény volt és segített ellazulni. A véradás végén gratuláltam neki és elkértem a kontaktját is.
Jó páran összegyűltek már, mikor megérkeztem. Az elején számot húztam, és ki kellett tölteni egy jó hosszú tesztet utazási és párkapcsolati szokásokról, betegségekről, műtétekről (meglepő módon a 99 százalékát még értettem is), utána azzal tovább battyoghattam a kollégához, aki felvitte a személyes adataimat és megkaptam a felmatricázott adatlapomat. Ezt követően végignézték a kérdőívet, megmérték a vérnyomásomat és jöhetett a teszt.
Egyébként mindenki nagyon segítőkész volt, sokat viccelődtünk az orvosokkal, kellemesen elbeszélgettünk.
A próbaszúrás során még kaptam bókot is, miszerint nagyon jó a hemoglobinom (16-os). Mélyen megérintett, pláne, hogy gyerekkoromban mindenki vérszegénynek hitt, mivel annyira ’sápadt’a bőröm ??. Ez volt egyébként életem második legfurább bókja (az elsőről inkább nem árulnék el részleteket, legyen annyi elég, hogy a nőgyógyászom mondta, és ennél több nem is kell szerintem a sztorihoz ?! Szumma szummárum a próbaszúrás alapján alkalmas lettem véradásra.
Miután elhelyezkedtem az ágyon, rájöttem, hogy jobbkezes helyre feküdtem, ami az én szempontomból nem túl szerencsés, hiszen mindig azt használom, így ’wrestler’-eket meghazudtoló mozdulattal gyorsan átvetődtem egy másik ágyra.
Utána rám kötötték a zacskót és indulhatott a móka ?. A kis zacskó fel-alá mozgott a masinán, egyre dundibban megtelt a szép piros véremmel. Öröm volt látni (amúgy teljesen normális vagyok, bár azt meg kell hagyni, hogy néha a kelleténél kicsit több bűnügyi nyomozást nézek ?). Nem tapasztaltam semmi fájdalmat vagy szédülést, fáradságot, a végén, mikor már dugig volt a tasak, akkor éreztem, hogy feszít a szúrásnál, de hál’Istennek a nővérke hamar kiszedte.
Egy óra alatt kész voltam mindennel és 450 ml-t csapoltak le. Kérdeztem, hogy matrica nem jár-e, amiért ilyen ügyes voltam, nevettek, végül előbogarásztak egy kitűzőt, egy tollat és egy matricát és a kezembe nyomták. ’Hülyegyerek ? de legalább aranyos ?’
A véradás után az egyik mentős kollega palacsintát sütött mindenkinek, jó vastagon megkentem nutellával és befaltam indulás előtt. Nyilván mindenhol csokis lettem, nem véletlenül hívott apám Maszatkának kiskoromban (igen, voltam kicsi is, képzeld…vagy valami olyasmi).
Kaptunk péksütit, kávét, kekszet és üdítőt is. Tényleg nagyon szuper élmény volt és öröm volt segíteni, mindenki ebben a hangulatban falatozgatott, kissé elpilledve a fáradtságtól, de boldogan.
Pár nappal később e-mailt küldtek és megköszönték, hogy segítettem. Valószínűleg tényleg nagyon örülhettek, a mert elég ritka a vércsoportom, sok embernek jó lehet szükség esetén.
Érdekes élmény volt egyébként, hogy én adtam, és mégis valamiért úgy éreztem, hogy ezáltal én kaptam. Valahogy megtelt a lelkem, csupa jó érzéssel, könnyűnek éreztem magam utána (és ehhez még fogynom sem kellett ?)!
Máskor is megyek szerintem vért adni. Ha lehetőségünk van, miért ne segítenénk…
Légy Te a változás, amit a világban látni akarsz, és akkor jobb hely lesz, mindannyiunk számára.
Makaron
Makai Rita
