AGGÓDUNK

Igen, aggódunk. Mindig, mindenért.
A munkahelyünkért, a létbizonytalanságért, sőt az emberi kapcsolatainkban is.
Évekig maradunk benne egy rossz kapcsolatban, egy rossz munkahelyen, mert nem szeretjük, nem tiszteljük eléggé önmagunkat. Egy másik ember görbe tükrén keresztül látjuk magunkat (’most tükör által homályosan látunk’), naponta hallgatjuk a szokásos szólamokat, miszerint semmit nem csinálunk jól, nem vagyunk elég hasznosak, és idővel mi magunk is elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég erősek a változtatáshoz.
Szorongani kezdünk, ha el kell hagynunk a komfortzónánkat és ki kell lépnünk egy rossz, minden energiánkat leszívó kapcsolatból, inkább megalkuszunk a szeretetmorzsákkal, amelyet elénk vetnek, mert úgy érezzük, még a biztos rossz is jobb a bizonytalannál.
Félünk, hogy vajon mi lesz a továbbiakban. Vajon elég rátermettek és kitartóak vagyunk ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk. Elég jók, és szépek vagyunk-e ahhoz, hogy találjunk egy másik alkalmas partnert, egy jó munkahelyet.
Amikor potenciális jelöltek keresztezik az utunkat, félni kezdünk, ők vajon mit gondolnak rólunk, vajon látnak-e bennünket, az igazi valónkat. A múlt árnyai sokszor rávetülnek a jelen lehetőségeire, és kétségekeket ébresztenek bennünk, vajon megütjük-e másnál a (sokszor csak magunk által idealizált) mércét. Pont azért, hogy megfeleljünk, értelmetlen játszmákba kezdünk.
Pedig idővel rájövünk, hogy nem számít. Nem kell rögtön megoldást találni mindenre, egyből az örök szerelmet, a tökéletes munkahelyet megtalálni. Sokszor csupán kell adni magunkat a Jelennek, hagyni, hogy az élet elrendezze a dolgokat. Úszni a flow-val, élvezni a beszélgetéseket, az életet, tét nélkül, mert sok ember talán csak átutazó az életünkben. Talán még nem látjuk, de idővel összeáll a lép: a ’Big picture’, és rájövünk, hogy mindegyiküknek valamilyen szerepe volt, valamit tanultunk általuk.
Sok esetben néhány kellemes pillanat megadja esetleg a lökést, hogy elvarrjunk elvarratlan szálakat az életünkben. Mert közben rájövünk, hogy kellhetünk még valakinek, és megérdemeljük a boldogságot.
Lehet, hogy ez időleges csupán, ezért becsapni sem szabad magunkat. A szakításokat, nagy váltásokat követő periódusban még nagyon sebezhetőek lehetünk, és egy kis figyelem-morzsáért szeretetkoldusok lehetünk, akit csak kihasználnak. Ezért türelmesnek kell lennünk magunkkal, teljesen normális, ha olykor fájnak még a be nem gyógyult sebek, meg kell bocsátanunk magunknak és azoknak, akik esetleg megbántottak minket, levonni a szükséges tanulságokat és továbblépni. Újra felfedezni az élet apró csodáit.
Aztán idővel erősödni kezdünk, megtanulunk szelektálni, nem bocsátkozunk bele már felesleges, sehova nem vezető vitákba, viszálykodásba, és kidobjuk az energiavámpírokat az életünkből. Ez is valószínűleg a korral, az élettapasztalattal jár együtt, érettebbek leszünk.
Aztán lassan valami megváltozik, tisztelni kezdjük magunkat, a saját magunkra fordított hasznos időt, az apró pillanatokat. Újra tudunk már mosolyogni, és lassan megtanuljuk szeretni is magunkat.
Az átutazók pedig hozzásegítenek ahhoz, hogy apró boldog pillanatok által kis levegőhöz jussunk, plusz energiához, és új utakra lépjünk.
Amint elkezdünk ismét ragyogni, új, értékes emberek is érkeznek az életünkbe. Mert merünk nyitni, mert végre elhisszük magunkról, hogy megérdemeljük a boldogságot. Én az ilyen embereket hívom mentoroknak. Nem feltétlenül lesz belőle fizikai vagy szerelmi kapcsolat, mégis csendben, a háttérből irányítják az életünket, hozzásegítenek az önképünk fejlődéséhez és kitisztulásához. Ők azok, akik valóban látnak minket, a legbelsőbb valónkat, és a valódi értékeinket, és nem restellnek megerősítéseket és visszaigazolásokat adni. Ezeket az embereket nagyon meg kell becsülni, mert életre szóló felismerésekhez és barátságokhoz járulhatnak hozzá. Mint a prizmák, akik megtörik a fényt és a szivárvány minden színére bontják azt. A mentorok a mi prizmáink.
A boldogság pedig vonzza a boldogságot, ahogy a pozitivitás is a pozitivitást. Amint megtanulunk tudatosan boldogok lenni, szeretni magunkat, új lehetőségek is megjelennek, kinyílnak ajtók, és olyan emberek lépnek be, akikben benne van egy komolyabb kapcsolat potenciálja.
Talán nem az első vagy a második lesz ilyen, de idővel minden elrendeződik.
Ilyenkor jellemzően megint elkezdünk aggódni, hogy esetleg ismét szerelmesek leszünk és ez kiszolgáltatottá tesz.
Utána meg majd azért, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk. Mindig aggódunk valamiért. Pedig az életben semmi sem állandó, minden múlandó, és a változásnak teret kell adni és nem kapálózni ellene, különben nagyon sokat fogunk szenvedni.
Egy kapcsolatban normális, hogy vannak elvárások. Szerintem… Azonban amint ezek felmerülnek, megjelenik a félelem is velük. Mi lesz, ha. Mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztük, mi van, ha a másik fél máshogy értékeli a kapcsolatot, mi lesz, ha elveszítjük, vagy megcsal stb.
Egy meditációs barátom javasolta ilyen esetre, ha már úgy érezzük, megfulladnánk az ilyen negatív gondolatoktól, helyezzük bele a párunkat egy barát szerepkörébe. Mert ugye egy baráttól nem várjuk el, hogy naponta hívogasson vagy megerősítse az ’Ugye szeretsz még?’ kérdéseinket.
Ilyenkor csökkennek az elvárások és némileg fellélegezhetünk.
A félelelem, az aggódás természetes emberi dolog, de meg kell tanulnunk kezelni őket.
Nem szabad hagynunk, hogy a múlt nehézségei, szomorúsága, és a jövőtől való félelem elrontsa jelen boldogságunkat.
A múlton már úgysem tudunk változtatni, mögöttünk van (de tanulhatunk belőle), a jövőre pedig nincs befolyásunk (csupán a jelen cselekedeteink által tudunk némileg felkészülni rá), tehát egyedül a jelen pillanat az, ami valójában a mienk, amit megélhetünk.
Van egy mondás, amelyet nagyon szeretek, és ezzel zárnám ezt a cikket:
’Yesterday is history, Tomorrow is a mystery, TODAY is a gift, that is why we call it the ‘Present’. ’ MAKARON

Vélemény, hozzászólás?